Fújom a dalt

Kiskoromban, ha jól tudom,

Nem jött ki hang a torkomon

Lapítottam az énekórán,

De egyszer mégis sor került rám,

Felállított az ének tanár,

Énekelj, hát mire vársz már,

De tanár úr én ezt nem tudom,

Mert gombóc nőtt a torkomon.

Nevetve indult el hozzám,

Mitől félsz fiam, így szólt rám,

S egy csattanás a hátamon,

Többé már nincs gombóc a torkomon.

Azóta fújom a dalt……

Így a dalból nőtt ki a bátorság,

Fújd, hát te is velem, ha nem tudnád,

Csukd be szemed, nyisd ki a szád,

Ereszd ki rajta, mit a szív kiállt,

A szád alakítsa a dallamát,

De a szíved üsse a ritmusát,

Nem egy éjszakán, de egy életen át,

És együtt leszel velem, vagy nem.

Én csak fújom a dalt…..

Ha a dal kigyúl, sosem alszik el,

Sem, tűz sem víz nem oltja el,

De ha együtt énekelsz velem,

Kell, hogy szíved is erős legyen

Mert a szád alakítja a dallamát,

De a szíved üti a ritmusát,

Nem egy éjszakán, de egy életen át,

És együtt leszel velem, vagy nem.

Én csak fújom a dalt….

Falusi nyár

Mikor kitört végre a vakáció,

Zakatolt a vonat s az állomáson,

Rózsi néni a nagykendővel,

Mosolygós szemén két nagy könnyel várt.

Mikor asztalhoz ültünk,

Vakított a terítő,

S városi szemünk ámulatára,

A tejes csuporban még habos a tej,

S a friss cipó a legszebb tálban állt

Azt hiszem olyan kedves, olyan kedves,

Olyan kedves

Falusi nyár, nem lesz többé már.

Mikor hajnalban először erre ment a csorda

Én még csak annyit tudtam róla,

A reggeli tejet a tehén adja,

S a kávét a bika, mely istállóban áll.

Mikor mezítláb járhattunk nem cipőben,

Fájt is kényes lábunk tőle,

De az illatos kazal legtetején aludhattunk

Fáradtságunk könnyen messze szállt.

Azt hiszem olyan kedves, olyan kedves,

Olyan kedves

Falusi nyár, nem lesz többé már.

És mikor vége a nyárnak,

Száraz a legelő, indult a vonat,

A sok integető, Rózsi néni, s a jegenyefák,

Égbe olvadt, s apró ponttá vált,

Engem a város, a zaj, s a kő, örökre,

Magába zárt.

Azt hiszem olyan kedves, olyan kedves, olyan kedves

Falusi nyár,

Nem lesz többé már,

Búcsúzások találkozások

Mondhatjátok nekem, hogy az élet jó tanár,

Csak annak kinek az esze,

Nem az iskola mellé jár

De róla annyit én is megtanultam már,

Hogy csupa búcsúzásból, találkozásból áll.

Kertemben nyílik a nefelejcs,

De nem neked, mert te

Felejts el, felejts el,

A csalfa szívedben másnak kell a hely.

De a függönyt, de a tapsot ne várd,

Véget ért komédiád,

Felejts el, felejts el,

Hogyha csalfa szívedben másnak kell a hely.

Mondhatjátok nekem, hogy az élet jó tanár,

Csak annak, kinek az esze nem az iskola mellé jár,

Róla annyit mégis megtanultam már,

Hogy csupa búcsúzásból találkozásból áll.

Én nem várhatom ki azt a csodát,

Hogy magadtól menj tovább,

Felejts el, felejt el,

Hogyha csalfa szívedben nincs számomra hely,

Hogyha csalfa szívedben másnak kell a hely,

Felejts el……..

Mondhatjátok nekem, hogy az élet jó tanár,

Csak annak, kinek az esze nem az iskola mellé jár,

Róla annyit mégis megtanultam már,

Csupa búcsúzásból, találkozásból áll.

Nálad van a mennyország

Messze van a világ, ha hozzád belépek,

Nincs többé föld közelben a lelkem,

Semmit sem érzek.

Mint selymes bárányfelhő a takaróm,

S puha két karod a párnám,

S még te kérded tőlem, válaszoljak

Hol lehet a mennyország.

Álmom átszállt az éjjel,

Éjjel túlszállt minden elképzelésen.

Többé már magamtól sem kérdem,

Mert tudom mi az igazság,

Hiszen biztosan tudom,

Hogy nálad van a mennyország.

Mert én hiszem én, tudom,

Hogy nálad van a mennyország.

Arcodra nézek,

Minden évet újra élek,

Te kérdezgetsz néha, hogyan válaszoljak néked.

Úgy érzem, felszív a végtelen,

Mely szemedbe örvénylik szüntelen,

Elgyengül két kezem,

Már magamtól sem kérdem,

Te sem kérdezd többé, mert tudjuk mi az igazság.

Mert én hiszem, tudom, hogy nálad van a mennyország.

Én már biztosan tudom, hogy nálad van a mennyország.

Mikor elindul a vonat

Még végtelen az út, utazom,

Visz könyörtelenül vonatom,

Így hát a világ pár arc,

Pár édes emlék, pár édes csók csupán.

Mi az állomásokon vár.

Százezer kötél lelkemen,

Vissza visszahúz szüntelen,

S ha elmarad egy állomás,

Vissza sem nézek, attól sem félek már,

Hogy a füst a szemembe száll.

De ha elindul a vonat a szívem, majdnem megszakad,

Mikor elindul a vonat a szívem, majdnem megszakad,

Életemet át, utazom,

Míg megmarad a hó hajamon,

S eljön majd egy állomás,

A peronról nézem, a szemafor zöldre vált,

De az én jegyem már lejárt.

De ha elindul a vonat a szívem, majdnem megszakad,

Mikor elindul a vonat a szívem, majdnem megszakad,

Szívj friss levegőt

Hallgass rám, hallgass rám,

Te mérnök vagy, s tán,

Akkor is tudnád, ha nem mondanám.

Géppel túrod a földet,

Olvasztod az ércet,

A fémből kapsz új gépet

S indul újra ez az egész

Hallgass rám, hallgass rám,

Te orvos vagy s tán,

Akkor is tudnád, ha nem mondanám,

Csak foltozod a beteget, mint a szűcs a régi bekecset

Még el sem múlt a vész,

S indul újra ez az egész.

Néha szívj friss levegőt…

Hallgass rám, hallgass rám,

Te költő vagy s tán,

Jobban elhinnék, ha te mondanád

Fekszel füstös szobádban

Nem bízva múltban, s a mában,

S ha hold a fénybe vész,

Újra indul ez az egész

Néha szívj friss levegőt….

Te ember vagy, s tán,

Hallgatsz is rám,

Száraz a nyelvem, bár szólna a szám,

Ha szűk az idő, s nincs levegő,

Lassan gyűlik a vész,

Lassan véget is érhet ez az egész.

Néha szívj friss levegőt,…..

Hintaló

Ha kérdeznélek, nem szólnál,

Ha megszidnálak, úgysem fáj,

Nem érdekel, hogy hol voltál,

Hiszen téged sem érdekel,

Hogy mit beszélek

Azt hiszem, hogy így lesz jó,

Hisz kár a könny és kár a szó,

Épp elég mulattató,

Majd, ha nincs már szamár,

Jó lesz a hintaló.

De hogyha mégis hintáznál,

Tudod jól, hogy kit hívjál,

Tudod jól, hogy mindig vár

Egy hintaló ki sejti már,

Hogy nagy szamár

Azt hiszem, hogy így lesz jó,

Kár a könny és kár a szó

Épp elég mulattató,

Majd, ha nincs már szamár,

Jó lesz a hintaló

Évek óta én ringattam

Én hordoztam, én altattam

Most mégis más a jó

Mégis mint egy rossz játékot

Elfelejtett, eltaszított,

Ez nem való, ez nem való

Hogyha mégis hintáznál,

Tudod jól, hogy kit hívjál

Tudod jól, hogy mindig vár

Egy hintaló ki sejti már,

Egy nagy szamár

Azt hiszem…

Álom és ébrenlét

Én álmodom, s te élsz

Én elhiszem, s te kérded

Én támadom, te véded

A kérdés mindig nyitva áll.

Itthon vagy, de félsz

Én álmodom, s te élsz

Ismerlek rég és érzem

Az álom mindig színesebb.

Ki mondja meg, hogy mit tegyünk,

Ki mondja, meg mivé leszünk

Mint az álom és az ébrenlét,

Köztünk ennyi pont az ellentét,

Valahol

Az álom és az ébrenlét,

Köztünk ennyi pont az ellentét

Valahol

Az álom és az ébrenlét,

Köztünk ennyi pont az ellentét

Az álom és az ébrenlét,

Ennyi köztünk pont az ellentét.

Színeid

Színed a kék, úgy, mint szemedben az égbolt.

Nyár közepén volt, ha néztél rám.

Színed a zöld, úgy, mint tavasszal a pázsit,

Szerelemre csábit, a tó partján.

Színed a barna, mint a vén tölgy ága,

Derűs a vándor álma, hűs árnyékán.

Mintha az eső lemosná a föld arcáról a festéket,

Színed a szivárvány

Színed a sárga, mint érett búzatábla,

Szerelmesek ágya, hol senki sem lát.

Színed a vörös, mint borral teli poharak

Színe mindig megmarad, ha vérré vált.

S mintha az eső lemosná a föld arcáról a festéket,

Színed a szivárvány.

Ha a könny lemosná a szép arcodról a festéket, nevess rám,

Színed a szivárvány.

Színed a sárga,……..

Színed a vörös…….

Mintha az eső……

S, ha a könny lemosná a szép arcodról a festéket, nevess rám,

Színed a szivárvány.

Sohase félj

Nádason, fákon és lombokon,

Ördögi hárfazenét muzsikál,

A mocsárszagú nyár,

Az ősanya földszagú ágyán pilled

A törtszívű vándor,

Mint szárnyszegett gólyamadár.

Néha nyitja szemét, s feje billeg,

Tán veszve az út, s vele minden.

Ha erőd a reményhez sincsen,

Ha nincs remény, ha nincs remény,

Ha nincs remény

De a nap halotti maszkban, mint éj,

Ma színházát játszik, épp színpadra lép,

S a tények jó szívű doktoraként,

Lekacsint rá, sunyi holdja szemén és szól…

Míg a föld pokol országrészein el nem tűnik a baj,

Kicsinyes panaszodról vándor,

Ne beszélj,

És sohase félj, sohase félj,

Sohase félj…

Míg a föld …….