Fagypont fölött miénk a világ
Fagypont fölött mikor elindul a vér,
Szívem igazi, elsőt dobban.
Hogyha fúj a szél, hogyha esik az eső,
A gyufa lángja mégis lobban.
Mikor csak azért fut fel fejembe a vér,
Hogy fűtse két szemem elejét.
Mikor leolvad végre a szívekről a vér,
És érzem a szeretet melegét.
Mikor először látom, hogy színes a világ,
És nem is vízfestékkel festve.
Mikor féltés nélkül nézek újra rád,
Ezért könnyű az ember teste.
Mikor feledve minden szenvedést,
Erősíted a szenvedélyt.
Fagypont fölött miénk a világ
Mikor először érzem, hogy miénk a világ,
Ezért nem lehet semmi veszve,
Mikor féltés nélkül nézek újra rád,
Ezért könnyű az ember teste.
Mikor annyi is elég, hogy boldog legyél,
Hogy hűvösebb a nyár és melegebb a tél.
Míg a napfény forrón az arcodhoz ér,
Lágyan elringat a víz és simogat a szél,
Mikor örömmel végzed a dolgaidat,
Mikor biztosnak érzed a barátaidat.
Mikor beszélni akarsz, ha szádra jön a szó,
És ez nagyon-nagyon jó.
Mikor leküzdve minden szenvedélyt
Eltaszítottuk a szenvedést
Fagypont fölött miénk a világ
Lusta négy
Lusta a fejen, még a szót se találom,
Lusta a fejem ráült egy mély tunya álom,
Lusta a fejen, úgy kéne egy nyári zápor,
Ha csattan egy villám, eszembe jut tán,
Mit nem sirattam, rég elhagytam boldogult
Eszemet.
Tán újra megrázom a fejemet,
Tán újra kinyitom a szememet,
Tán újra használom a fülemet,
Tán újra kidugom a fejemet,
A mámorból, ami eltemetett,
Tán újra megtalálom a helyemet.
És a jól zsírozott fogaskerék újra táncba lép.
Tán újra…
Mert akkor sem állunk, ha helyben járunk,
A földdel együtt óriásit játszunk.
Már sohasem kérlek
Én úgy emlékszem, rég még volt idő,
Hogy éreztem, mit mondhatok,
S mi az, amit nem szabad,
Én úgy emlékszem, rég még volt idő,
Hogy elhittem, az őszinte szó
Sértetlen marad.
De látod, elmúlt már, s ki most előtted áll,
Már elfordul, ha sírni kell,
És nem szól már, csak énekel.
Már sohasem, sohasem kérlek,
Majd egyedül, egyedül élek,
Már sohasem, sohasem kérlek,
A feledés betakar téged,
Már sohasem, sohasem kérlek,
A hangom üresen csendül már.
Én úgy emlékszem, rég még azt hittem,
Hogy jó vagyok, de rájöttem
Nem ismertem magam,
Én úgy emlékszem, rég még volt idő és
Elhittem,
Hogy megérdemlem,
Ne legyek egymagam,
De látod, elmúlt már, s ki most előtted áll,
Már tudja, mást nem érdemel,
Csak egymagában énekel.
Már sohasem…
Automata szerelem
Automata szerkezetek kísérik végig az életemet.
Bedobod a pénzt és kijön, amit kérsz.
Ha szomjazom, ha éhezem, az etetőgépet
Megkeresem.
Bedobod a pénzt és kijön, amit kérsz,
Autóval épp a városban járok,
Gép számol, ha egy percre megállok,
Ha bedobod a pénzt, várhatsz, amíg élsz,
A hangulatom épp zenét kíván,
A kávéházban zenegép áll,
Bedobod a pénzt, bömböl, amit kérsz.
És hogyha végre nálad megpihenek,
Felednék pénzt, gépet és embereket,
De mindig észre veszem a két szemeden,
Ez is csak, ez is csak, ez is csak automata
Szerelem.
Automata szerelem,
Többé már nem kell nekem.
Automata játékasztal vagy elkeserít, vagy megvigasztal,
Bedobod a pénzt, ha elfogy kölcsönkérsz,
Automata telefon, ha hangodat hallani akarom,
Bedobod a pénzt, és hívod, akit kérsz.
És hogyha végre…
Tükör
Szomszéd kislány ne higgy a tükrödnek,
Higgy inkább nekem,
A tükör néma és te szépet vársz hallani,
Higgy nekem, én tudok szebbeket mondani.
Kislány, ne higgy a tükrödnek,
Higgy inkább nekem,
Kislány, ne higgy a tükrödnek,
Mert így tetszel nekem.
A tükör fal, amin senki át nem mehet,
Se okos, se szép ki megáll, nem lehet.
A tükör néma és te szépet vársz hallani,
Higgy nekem, én tudok szebbeket mondani,
A tükör csapda, az ördögök fegyvere
A világ szebb felét el ne tagadd vele,
Kislány ne higgy a tükrödnek
Fantáziagép
Fantáziagépemen nincsen többé végtelen,
Fantáziagépemen nincsen többé félelem,
Fantáziagépemen mindig együtt vagy velem,
Zsebkendő leszek a jobb zsebedben,
Ha próbálod letörölni a csókjaimat,
Ajkadhoz dörzsölsz, és én csókollak újra,
Nem hagyom feledni még magamat.
Ha járműre szállsz, mert máshoz kell menned,
A táskádban én leszek a buszjegyed,
Lyukat vágsz bennem, de el mégse dobhatsz,
Mert jegy nélkül utazni nem lehet.
Én leszek az ernyőd, az eső ellen,
Én leszek a paplan az ágyadon,
Tükröd leszek s arcod, láthatod bennem,
Szép leszek, ahogy én akarom,
Én leszek az út, amin lépked a lábad,
Én leszek az út, ami hozzám vezet,
Én leszek a boldog, ki megtalállak,
És te azt hiszed, magadnak köszönheted.
Ne hidd, hogy magadnak köszönheted
A ma lesz a holnap tegnapja
Tudom, jóból is árt a sok, bármit is teszel,
Akár túl sokat iszol, akár túl sokat eszel,
De ha kedved elhagyott, minek szidnád a
Tegnapot,
Inkább csinálj magadnak jó előre még egy szép napot.
Ha a ma lesz a holnap tegnapja,
Tedd a bús emléket az ablakba,
Nehogy szomorúan gondolj a tegnapra,
Tölts, még egy kortyot a poharadba.
Ha a fejed fölött a ház összedűlhet holnapig,
Legjobb, hogyha csendben, gyorsan eltűnsz
Hajnalig,
Ma gyerek vagy még talán, de felnőtt leszel
Hamar,
Hát játszadozz csak vígan, amíg senkit nem
Zavar.
Ha a ma lesz a holnap tegnapja…
Ez vagyok én, és ez vagy nekem
Mint egy rég kiszáradt tó,
Mint egy elfelejtett szó, ez vagyok én,
Mint egy félre csendült dal,
Mint egy égbe nyúló fal,
Ez vagyok én neked.
Mint egy rég elvesztett út,
Mi egy kristályvizű kúthoz vezetett,
S tán lehűti dúlt lelkemet.
Mint egy tiszta vizű kút,
Mint egy visszatérő út,
Ez vagy nekem, ez vagy nekem.
Mint egy torzra festett kép,
Mi a falról földre lép,
Ez vagyok én,
Mint egy elemésztő tűz,
Ami téged messze űz,
Ez vagyok én neked.
Hej te szép kemény legény
Hej, te szép kemény legény,
Ne üss, ne vágj, ne köss belém,
El nem érsz, hisz fel sem érsz,
Míg észt és szívet nem cserélsz,
Alul haladsz, és úgy maradsz,
Ha úgy dúlsz, mint egy vadmalac,
Az út mellett egy kőkupac mutatja majd,
Hogy untalak e nyughatatlan út alatt.
Hej te szép kemény legény,
Neked mesél e költemény,
Ha lenne ész eszed helyén,
Nem sértenél, megértenél,
Alulmaradsz, és úgy haladsz,
Ha úgy dúlsz, mint egy vadmalac,
Az út mellett egy kőkupac mutatja majd,
Hogy untalak, te nyughatatlan rút alak,
A nyughatatlan út alatt.
Nyár és tél
Nyáridő, langyos hajnalon,
Nyáridő, forró nappalon,
Megbarnult testek ringó csónakok,
Nyáridők, hosszú alkonyok.
Ragyog a nap a felhőtlen égről ránk,
Virágok illatát hozza a szellő hozzánk,
Az erdők mélyén árnyas lombok alatt
Elfelejted, hogy múlik az idő
Ha itt a nyár.
Télidők, fagyos reggelek,
Télidők, fázó emberek.
Gyermekzsivaj, vidám hócsaták,
Télidők, hosszú éjszakák.
Csendben hull a hó, szürke az ég,
Lassabban múlnak a percek, mint szeretnénk.
Ha eljő az est, ha vége a napnak,
Oly jó néha gondolni arra,
Hogy nemsokára itt a nyár.
Lepihenni melletted
Hosszú útról érkeztem,
Senki nem volt mellettem.
Egyedül a csillagok, egyedül a csillagok,
Mondták meg, hogy jó úton vagyok.
Lepihenni melletted,
Menedék a szívemnek az úton,
Lepihenni melletted,
Menedék a szívemnek az úton,
Kezemet nyújtom feléd.
Végül mégis eljöttem,
Végre itt állsz előttem,
Menekül a csúf magány, menekül a csúf magány,
Ki meggyötört annyi éjszakán.
Lepihenni melletted, menedék a szívemnek az úton
Lepihenni melletted, menedék a szívemnek
Hát engedd meg
Kezemet nyújtom feléd.
Valahol már álmomban,
Lepihentem ágyadban,
A mindennapi fájdalom, a mindennapi
Fájdalom
Hirtelen messze tűnt nagyon.
Lepihenni melletted…
Kikapcsolom az idegrendszerem
Felhúztam egy húrt, és nézd, tovább nem
Merem,
Még elpattan és kiveri végleg az egyik szép
Szemem,
Jaj nem merem,
A nap a fény, a táj, a szép még fontosabb
Nekem,
Egy percre kikapcsolom az idegrendszerem.
Van rajtam is nem egy húr, amit van, aki más feszit,
Ránt, ránt, ránt, ránt lefelé, ez elkeserít,
De most, most inkább segíts nekem,
El kell mennem egy kicsit, majd vissza
Érkezem,
Egy percre kikapcsolom az idegrendszerem